| |
Polgári
kori egyesületek
Ebben
az adatbázisban a Magyar Országos Levéltár Polgári Kori Kormányszervek iratait
őrző osztályán lévő Belügyminisztériumi Levéltár Elnöki, Reservált és Általános
irataiban megtalálható igen nagyszámú, 1867 és 1944 között működött egyesület
listáját tesszük közzé azzal a szándékkal, hogy kutatóink minél hamarabb megtalálhassák
az őket érdeklő egyesület fellelhetőségének helyét. A közölt gyűjtemény a
történelem, múltunk, közösségi létformáink és a civil szervezeteink iránt
érdeklődők számára is nélkülözhetetlen adalékokat tartalmaz. Az egyesületek
ugyanis átszőtték társadalmunkat. Több százra tehető az országos jellegűek
száma. A különböző településeken pedig sok-sok ezer élt, működött, egy-egy
közepes méretű városban közel százat is találunk. Természetesen ezekre az
egyesületekre nemcsak az Magyar Országos Levéltárban, hanem az önkormányzatok
levéltáraiban is találhatók adatok. Az alább közölt jegyzék több tízezer egyesület,
szövetség, szakszervezet, liga, társaság, országos politikai szervezet, szekta,
lap- és könyvtárszervezet felsorolását tartalmazza. A jelzetben szerepel a
törzsszám, az egyesület neve, az irat keletkezésének éve, évköre, a kútfő,
a tétel és az iktatószám. A Belügyminisztériumi Levéltár Elnöki (K 148) és
Reservált (K 149) iratai az egyesületek életére, működésére és ellenőrzésére
vonatkozó adatokat tartalmaznak, az Általános iratokban (K 150) pedig az engedélyezett
alapszabályokat és az egyesületekre vonatkozó félévenként elkészített alispáni
egyleti jelentéseket találjuk meg. Ez utóbbiak - sajnálatos módon - igen hiányosan
maradtak fenn.
Mi az egyesület? Önkéntes alapítású személyegyesítés meghatározott szellemi
vagy anyagi célok előmozdítására. Az egyesületek, körök, társaságok, klubok
céljai szerteágazók, formái sokszínűek voltak. Kiterjedtek a polgári, a nemzeti,
a kulturális és a tudományos értékek védelmére és művelésére, a társadalmi
érdekazonosság megfogalmazására és érvényesítésére, a jótékony és szórakoztató
lehetőségek biztosítására. Összetételüket tekintve leginkább az érdekvédelem
és a tudományos társaságok síkján tűnnek homogénnek, míg a nemzeti, a kulturális,
a polgárjogi, a jótékonysági, valamint az egyházi, a sport és a lokálpatriotizmus
körébe eső szerveződések terén már különböző társadalmi rétegeket fogtak át.
Szervezeti formáik szerint elsősorban helyi jellegűek. Jelentős részük azonban
így is az általános nemzeti és társadalmi feladatok vállalását fogalmazta
meg. Nem véletlenül. A nemzeti ügy például mindvégig élő, központi kérdés
maradt. Nem csak az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc hagyománya
élt tovább az egymást váltó nemzedékekben, ehhez járult a neoabszolutizmus
terhe, ami így együttesen közösségteremtő, hosszabb távon is összetartó erővé
vált. A nemzeti-közösségi tudat tehát a polgári korszakban új forrásokból
is táplálkozott. A századforduló után az 1848-as hagyomány, ha nem is kihunyni,
de mindenképpen halványulni látszott. Az Osztrák-Magyar Monarchia válsága,
a széthullás, majd Trianon új elemekkel töltötte fel a nemzeti érzelemvilágot.
Ez tükröződött az egyesületek életében. Különös súlya volt a társadalmi és
a szociális kérdéseknek is. A sokszínű és kivételes erőt, vitalitást mutató
civil társadalom így a gazdasági és a társadalmi fejlődéssel együtt alakult
Magyarországon, főként a városokban. A falvak többségében azonban jószerivel
csak az iparosok egyesületeit, segélypénztárait, a tűzoltó egyesületeket,
az olvasó- és a gazdaköröket lelhetjük fel.
A városi polgári körök, a kaszinók, az irodalmi egyletek kisebb könyvtárral
is rendelkeztek, több országos lapot is megrendeltek, alkotó-, színjátszókört,
szavaló- és előadócsoportokat, zenei, művészeti, irodalmi szakosztályokat
hoztak létre. Kiemelkedő szerepet kaptak ebben a könyvtárak, a tudományos
és művészeti gyűjtemények, a színházak. A sporttevékenység terén pedig - többek
között - megalakultak a lövész-, a korcsolya-, a kerékpáros, a tekeegyletek,
az atlétikai és a labdarúgókörök, klubok. Az öntevékeny szerveződési formációk
köré illeszkednek az iskolai önképző (zene, cserkész, sakk, sport, gyorsíró
és egyéb) körök.
A civil társadalom részének tekinthető az egyházi egyesületek és szervezetek
jelentős része is. Kiváltképpen azok, amelyekben kulturális, tudományos, karitatív
tevékenység folyt. Végső soron azonban ide sorolhatóak a vasárnapi iskolák,
a presbiteriumok, az egyházkerületi és egyéb egyházközösségi testületek, a
jótékonysági szervezetek, az ifjúsági és nőegyletek. Az egyházaknak történetileg
is különös és jelentős szerepük volt az ország szellemi életének alakításában.
Sajátos szervezeti rendjük, jellegük miatt évszázados hagyományokat is őriztek.
A települések biztonságának védelme jegyében alakultak meg országszerte a
tűzoltó egyesületek, a vagyonbiztonság érdekében időközönként a polgár- és
mezőőrségek. Egyes társadalmi rétegek pedig - túllépve a helyi kereteken -
olyan országos jellegű szervezetekhez csatlakoztak, amelyeknek fő célkitűzéseit
és kereteit állami jogszabályok határozták meg. A céhek felszámolását és az
iparszabadságot deklaráló 1872. évi törvény ugyanis szinte szükségszerűen
maga után vonta az ipartestületek megalapítását, amelyeket az önsegélyező
egyesületek megalakítása kísért. Fő feladatuknak természetesen érdekeik védelmét,
az adó- és vasúti, valamint a szállítási kedvezményeik biztosítását, jólétük
előmozdítását tekintették. Az 1891. évi XIV. tc. alapján pedig megszervezték
a betegsegélyző pénztárakat, a munkaadók és a tagok járulékaiból, adományaiból
és kamataiból. Ebbe a körbe sorolhatók a különböző kamarák (ügyvédi, orvosi,
mérnöki stb.), valamint a tudományos és a kulturális társaságok is (történelmi,
jogi, művészeti stb.).
A háború, és különösképpen a nyilas uralom idején a szélsőjobboldali szervezetek
kivételével nemcsak a pártok és politikai egyesületek tevékenységét tiltották
be, hanem a "politikamentes" egyletek, körök, klubok puszta léte is kérdésessé
vált.
Az
egyesületi jog történeti áttekintése
Az egyesülési
jog a társadalom életében való részvétel eszközének szabálya, amelynek révén
az állampolgárok létrehozzák a közös tevékenységet végző, önálló jogi személyiséggel
rendelkező egyesületeiket, szervezeteiket. Az állam történelmi koronként eltérő
módon szabályozta azt. Az egyesülési jog nevesítetten viszonylag későn jelenik
meg a szabadságjogok körében. Nem is törvények, hanem rendeletek szabályozták.
Az egyesületi jog a kiegyezés után a jogszokásokon alapult, amely szerint
Magyarországon egyesületi szabadság állott fenn. Csupán az egyesületek jogi
személyiségének elismerését hagyták jóvá, amelyet az illetékes hatóságok az
alapszabályozások láttamozásával adtak meg. Az alapszabályok láttamozását,
jóváhagyását 1848-ig a Helytartótanács, majd az abszolutizmus alatt a Bécsben
székelő cs. és kir. belügyminiszter végezte.
Az alkotmányosság helyreállítása után az egyesületek felügyelete (és ezzel
az alapszabályozások láttamozása is) a m. kir. belügyminiszter hatáskörébe
került. Ettől az általános elvtől más miniszterek csupán egyes külön rendeletekkel
térhettek el, a szakirányú egyesületek felett gyakorolhattak a megállapított
keretek között felügyeleti és jóváhagyási jogot.
Az egyesületi írott jog egyik alapvető forrása az 1873/1834. eln. számú BM
rendelet. Ez a rendelet utal az egyesületek fontosságára, "a közélet ébresztése
és fejlesztése" szempontjából, hangsúlyozza továbbá, hogy az egyesületi szabadság
addig is fennállott és megállapítja, hogy az egyesületek hatósági felügyeletének
feladatköre csupán az államérdek megóvására és a visszaélések meggátlására
szorítkozik. A rendelet intézkedik továbbá az alapszabályok kötelező kormányhatósági
láttamozása, a törvényhatóságok által vezetendő egyesületi nyilvántartás és
végül az egyesületek ellen előforduló panaszok megvizsgálása és elintézése
tekintetében. Az 5008/1875. eln. számú BM rendelet újból és részletesebben
szabályozta az egyleti ügyek elintézésénél, illetőleg az egyleti ügyek megalakulásának
engedélyezésénél és működési ellenőrzésénél követendő eljárást. Ezek szerint:
lényegesen különböző célú egyletek egy cím alatt közös alapszabállyal nem
alakulhatnak; nemzetiségi egylet csak mint irodalmi és közművelődési egylet
hozható létre; politikai és munkásegyleteknél fiókegyletek alakítása nem megengedhető.
Az említett rendeletekben foglalt szabályok 1912-ig biztosították az egyesületi
élet működését. Az egyesületekre vonatkozóan ebben a közel négy évtizedes
időközben kiadott kormányrendeletek csak a hatóságok ellenőrző tevékenységére,
az egyesületek nyilvántartásának rendjére, és az egyesületek vagyonkezelésére
tartalmaztak utasításokat. Az 1912. évi XLIII. törvény feljogosítja a Belügyminisztériumot,
hogy - amennyiben az állam biztonsága megkívánja - új egyesület alapítását
megtilthassa, és a már meglévők működését korlátozhatja, illetve felfüggesztheti
(9. §). Ez a törvény - a Tanácsköztársaság rendelkezéseitől eltekintve - 1945-ig
hatályban maradt.
Az első világháború kitörésekor a kormány azonnal élt az 1912. évi törvényben
nyert felhatalmazással, és erélyes intézkedéseket hozott az egyesületek tevékenységének
korlátozására. Az 1914. július 27-én kibocsátott 5479. ME. számú rendelet
megtiltotta új egyesületek vagy fiókegyesületek alakítását az országnak a
harcterekhez közel fekvő törvényhatóságaiban, és egyben intézkedett a már
működő egyesületek tevékenységének szigorú ellenőrzéséről. E rendelet hatályát
öt nappal később, az 1914. évi augusztus 1-jei 5735. ME. sz. rendelettel az
ország egész területére és Budapest székesfővárosra is kiterjesztették. Közel
két esztendőn keresztül tilos volt Magyarországon új egyesületet alapítani.
1916. április 26-án a kormány 1442. ME. sz. rendeletével a szigorú tilalmat
némileg enyhítette, amennyiben megengedte, hogy kivételesen létesülhessenek
olyan egyesületek, amelyek a hadviseléssel vagy a hadi jótékonysággal kapcsolatos
célokat kívánnak szolgálni.
A háború után az uralomra jutott forradalmi kormány legelső intézkedései között
eltörölte az egyesületek alapítására vonatkozó háborús korlátozásokat, és
az 1919. évi ún. III. néptörvénnyel szabaddá tette az egyesületi életet. Rendelkezései
szerint az egyesület alakításához nem kellett hatósági engedély, be sem kellett
jelenteni, hogy az egyesület megalakult. Az egyesület jogképességét bírósági
bejelentéshez kötötték, tudomásul vételét a bíróság csak akkor tagadhatta
meg, ha az egyesület célja az 1878. évi büntető törvénykönyvbe ütközött.
A Friedrich-kormány 5084/1919. ME. sz., 1919. szeptember 13-án kibocsátott
rendelete az egyesülési és gyülekezési jog terén az 1918 októbere előtti jogviszonyok
visszaállítását proklamálta. "Azok az egyesületek - írta 3. §-a -, amelyeknek
kormányhatósági láttamozással ellátott alapszabályai nincsenek, kötelesek
vezetőségük útján az egyesület alapszabályait e rendelet hatályba lépésétől
számított 30 nap alatt láttamozás végett a belügyminiszterhez a fennálló jogszabályoknak
megfelelően bemutatni." (Lásd még ennek a rendeletnek a végrehajtása tárgyában
kiadott 88318/1919-VII. BM számú körrendeletet.)
A kormányok a rendszer lényegének jobban megfelelő, számos új rendeletet léptettek
életbe. A belügyminiszter 1919. évi 88318. sz., november 15-i, a gyülekezési
és egyesülési joggal kapcsolatos körrendelete a következőképpen intézkedik:
"egyrészt megszűnjenek az egyesülési és gyülekezési jog égisze alatt az ún.
tanácskormány visszaállítása mellett folyó agitációk, a mai nehéz politikai
helyzetből való kibontakozás lehetőségének mesterséges megzavarása érdekében
kifejtett tevékenységek, másrészt pedig a legmesszebbmenő hatósági támogatásban
részesíti a tanácsrendszer által megbolygatott régi egyesületeknek eredeti
állapotuk visszaállítására irányuló törekvéseit". A rendelet előírta a működő
egyesületek bejelentését és nyilvántartásba vételét. A 75876/1920. BM sz.
rendelet ugyanakkor az 1918. október 31. és 1920. március 15. között alakult
egyesületek alapszabályainak és ügyrendjének bemutatását írta elő. A forradalmak
alatt alakult egyesületek szigorú felügyelete mellett az alapszabály-ellenesen
vagy alapszabályok nélkül működő egyesületek ellenőrzésére hívott fel.
A Teleki-kormány 1920. augusztus 10-én kiadott, 6622/1920. ME. sz. rendelete
a kormány és az illetékes rendőrhatóság tudtával és engedélyével működő egyesületek
számára is előírta gyűléseik időpontjának, helyének és tárgyának három nappal
előbbi kötelező bejelentését. A rendelet lehetőséget adott a rendőrség számára
a gyűlések előzetes vagy a már elkezdett gyűlések betiltására. Az egyesületek
gyűlésein mindvégig részt vettek a rendőrök, csendőrök. A belügyminiszter
58918/1920. BM sz., 1920. szeptember 9-i rendelete kötelezte a rendőrhatóságokat
a bejelentett gyűlések nyilvántartásba vételére. A nyilvántartásnak tartalmaznia
kellett a kérelmező nevét, a gyűlések bejelentésének, illetőleg engedélyezésének,
majd megtartásának időpontját, lefolyását, vagy az elutasítás indokait. Az
egyesületek jelentős részét azonban felszámolták, helyiségeiket, iratanyagukat
elkobozták. Nem engedélyezték a liberális jellegű értelmiségi körök, közöttük
a haza- és nemzetellenesnek tartott szabadkőműves páholyok működését sem.
A belügyminiszter 1923. március 9-ei rendelete pedig az asztaltársaságokat
is egyesületekké nyilvánította, és a rájuk vonatkozó jogszabályok hatálya
alá vonta.
A belügyminiszter 1920. május 6-án rendeletet adott ki az "Egyesületekben
lefolytatandó igazoló eljárás szabályozása" tárgyában. A Beniczky Ödönt felváltó
belügyminiszter, Dömötör Mihály 1920. április 22-én kiegészítő rendeletet
adott ki "Az egyesületekben lefolytatandó igazoló eljárás szabályozása tárgyában
kelt 15008/1920. BM sz. rendelet kiegészítése" címmel.
Érdekes mozzanata az egyesületek ellenforradalom alatti életének, hogy egyes
monopóliumok is egyesületként alakultak meg. Ezáltal mentesítették magukat
a kötelező részjuttatások, kiadások alól, csupán alapszabályaik belügyminiszteri
jóváhagyását kellett megszerezniük. (Így jártak el a pezsgőgyárosok és így
alakult meg a Vasművek és Gépgyárak Országos Egyesülete is.) A benyújtott
alapszabályokat előzetesen az igazságügyminiszter véleményezte, majd a belügyminiszter
ennek alapján hagyta jóvá vagy utasította el az egyesületek alapszabályait.
A helyi hatóságok gyakran azoknak az egyesületeknek a működését is tiltották,
amelyek alapszabályait és ügyrendjét a belügyminiszter jóváhagyta.
Az 1922. évi XVII. tc. felhatalmazása alapján a kormány zömmel fenntartotta
az egyesületekre vonatkozó azon rendelkezéseket, amelyeket az 1912. évi kivételes
hatalomról szóló törvény alapján adtak ki, közöttük az egyesületek ellenőrzésére,
működésük felfüggesztésére és feloszlatására vonatkozó rendelkezéseket
Az 1922. évi XI. tc. a trianoni békeszerződés alapján megtiltotta az egyesületeknek,
hogy közvetlenül katonai célú működést fejtsenek ki.
Az 1922. év az egyesületi jog története szempontjából nemcsak az alapszabály-láttamozás
ügyének kodifikálása miatt nevezetes, hanem azért is, mert ekkor jelent meg
az egyesületi alapszabályok általános kellékeit minden vonatkozásban részletesen
szabályozó 77000/1922-VII BM. sz. alatt kiadott rendelet, amely felsorolja
mindazokat a pontokat, amelyekre az egyesületi alapszabálynak ki kell terjednie,
továbbá utasításokat tartalmaz azoknak megállapítása tekintetében is. A rendelet
hangsúlyozta, hogy azokat a kérvényeket, amelyek a rendelet utasításait figyelmen
kívül hagyják, a belügyminiszter nem tárgyalja. Ez a rendelet az egyesületi
statisztika szempontjából is nagy jelentőségű. Egyöntetűvé, tehát könnyebben
összehasonlíthatóvá tette az egyesületek alapszabályait.
Az egyesületi jog a hivatkozott alaprendelet közzététele után sem alkotmányjogi,
sem pedig közigazgatás-jogi szempontból lényegesen nem módosult. A későbbi
rendelkezések azt mutatják, hogy a kormányzat az egyesületi élet ellenőrzését
egyre fokozottabb mértékben tartotta szükségesnek, tevékenysége azonban 1945-ig
azok között a tradicionális keretek között mozgott, amelyeket már az 1873.
évi m. kir. kormány kijelölt, kimondva azt az elvet, hogy az államhatalom
csupán az államérdek megóvása vagy visszaélések meggátlása céljából kívánja
felügyeleti jogát a társadalmi egyesülések felett gyakorolni.
Szigetváry Éva
|
|
